Egy magyar orvosnő az egyenlítői Ghánában.
Dr. Simon Judit magyar származású szemsebész 2013 óta él és dolgozik a közép-afrikai Ghánában, mint a tamale-i kórház szemészeti osztályának főorvosa, valamint a Right to Sight (A látás joga) Alapítvány – és az ennek keretében működő magán szemkórház (NCEH) – életrehívója és vezetője. Az elmúlt tíz év apropóján kérdezzük munkájáról, életéről.
Nem sokan gondolták, hogy amikor tíz évvel ezelőtt feladta biztonságos New Jersey-i praxisát és Ghánában telepedett le, ez nem csak egy múló kaland lesz, hanem élethossziglani elhatározás. Mi vezetett ehhez a döntéshez?
2003 óta évente többször jártam fejlődő országokba két hetes időtartamokra hályogot műteni. Egy idő után azt vettem észre hogy igazán ezeken a helyeken érzem jól magam, és nem Amerikában. Ehhez nagyban hozzájárult, hogy elegem lett az amerikai egészségügy, meg az egész ottani rendszer igazságtalanságából, és a fogyasztói társadalomból. Úgy éreztem, nem vagyok eléggé hasznos ott, a szakmai és magánéletemet is kissé unalmasnak találtam. Egyszerűen csak hasznosabb, izgalmasabb és teljesebb életet akartam élni, és ez nagyon be is jött. Sok barátom azt mondja, hogy életközépi válság miatt jöttem el, és ezt sem zárom ki.
Mennyiben találtál Ghánában más körülményeket, mint amit előzőleg vártál?
Mivel letelepedésem előtt 10 évig minden évben voltam itt, nagy meglepetés nem ért. Valójában sokkal több nehézségre számítottam, mint amennyi végül is itt várt, de az is lehet, hogy csak én nem úgy fogtam föl, mintha nehézségek lennének. Szerencsés természetem van, nem nagyon zavarnak a rossz körülmények, mint például a hőség, a piszok, meg a szegénység. Mikor édesapám kilátogatott, döbbenten jegyezte meg mikor meglátta a szemészeti rendelőt ahol dolgozom hogy „hát ezek nem emberhez méltó körülmények!” Dehát itt kunszt dolgozni – válaszoltam – nem a nyugati világban, ahol minden olajozottan megy. Ahogy pestiesen mondják, innen szép nyerni.
Az európai ember hajlamos egy kalap alá venni az afrikai népeket, országokat. Ez nyilván túl sematikus gondolkodásra utal, de azért vélhetőleg Ghána inkább különbözik Budapesttől vagy New Jersey-től, mint az őt körülvevő afrikai országoktól. Milyenek a tapasztalataid magukkal a ghánai emberekkel?
A Ghánai embereknek nagyon jó hírük van Afrikán belül is. Rendkívül közvetlenek, kedvesek, vidámak és segítőkészek. Itt néhány óra, vagy nap ismeretség után sokszor úgy érzem hogy már évek óta ismerem az illetőt. Amerikában ez pont fordítva volt, sok éves ismeretség után is idegennek tűntek nagyon sokan.
Valószínűleg nem tévedek nagyot, ha életed fő művének a Alapítvány Szemkórházát tartod. Hogy áll a bővítése, az építkezés maga, a felszerelések beszerzése?
Nem hiszem, hogy lenne életemnek fő műve. Az alapítvány szemkórháza még csak gyerekcipőben jár. Jelenleg bérlünk egy épületet amiben dolgozunk, de egy nagyobb, saját kórházat kezdtük építeni immár egy esztendeje.
Ennek még csak a falai állnak, de ha terv szerint haladnak a munkálatok, egy éven belül teljesen elkészül. Az orvosi felszerelések nagy része már megvan, a hiányzó dolgokat részben adományokból, részben a szemkórház által termelt haszonból be tudjuk szerezni.
Milyen pénzügyi modell mentén valósul meg a betegek gyógyítása, sikerül-e előteremteni a kellő anyagi forrásokat?
Ez az Aravind – Indiában már bevált – modellen alapul, vagyis hogy a fizetőképes beteg fizet, és ebből, valamint az adományokból látjuk el a fizetésképteleneket is. A szemüveg és gyógyszer értékesítés tisztességes hasznot termel, és ezt is teljes egészében a növekedésre és a szegények ellátására fordítjuk. Mivel itt szinte semmilyen konkurencia nincs szemészeti ellátás terén, igazán nincsen nehéz dolgunk, hogy előteremtsük a működésünkhöz szükséges anyagi forrásokat.
Úgy tudom, hogy több szakmai szervezet és szemészeti eszközöket gyártó vállalat is támogatja az Alapítványt, nem beszélve a magán adományokról, de megfelelő hátteret biztosít-e ez a folyamatos működéshez?
Igen, ezek az adományok főleg műszereket és a szegények ellátását biztosítják. Ezek nélkül is működő képesek lennénk, de talán kevesebb ingyen műtétet tudnánk csinálni. Idén pl. megszünt a gyermek műtétek támogatása, ami sokkal drágább, mint a felnőtteké, mivel altatásban kell végezni és speciális műszerek kellenek hozzá, stb. Az emberek a tíz százalékát sem tudnák kifizetni a gyermekek ellátásának, ennek ellenére folytatjuk a gyerekek műtéti ellátását a saját forrásainkból.
A kórház éves szinten nagyon sok beteget vizsgál meg, sok műtétet végez, melyeknek oroszlánrésze rád hárul. Hogyan bírod ezt az emberfeletti mennyiségű munkát, jut-e időd magánéletre?
Hát elég rosszul bírom már ezt a rengeteg munkát, ezért igyekszem másokat betanítani. A vizsgálatra vannak optometristák és szemészeti nővérek, akik már majdnem annyit tudnak mint én. A szemészeti nővérek el tudják végezni a kisebb műtéteket és a legtöbb lézer kezelést, jelenleg a különböző hályog műtéteket tanítom nekik. Szemészorvos sajnos nagyon kevés van Ghánában, a praktizálók pedig körülbelül 70-en vannak 34 millió emberre. Ezeknek a nagy része a két legnagyobb városban dolgozik, itt északon szinte senki sem akar maradni a szegénység, és a hőség miatt. Ha valakit betanít az ember, az sajnos egy-két év múlva szinte biztosan elmegy délre, ahol több pénzt tud keresni vagy esetleg külföldre. Azért jut időm a magánéletre is, rengeteg lehetőség van itt, tenisz, pingpong, uszoda, salsa klub, és kifejezetten pezsgő a társadalmi élet. Sosem érzem magam magányosnak, sőt gyakran már vágyok egy kis egyedüllétre. Évente többször utazom, vagy itt Ghánában konferenciákra, vagy Európába, néha az Egyesült Államokba.
Hogyan képzeled a remélhetőleg még hosszú aktív sebészi éveidet, vannak-e új célok a láthatáron? Hogyan látod, át tudod-e majd adni a kórházat valakinek, ha már nem bírod ezt a rengeteg munkát?
Új célok persze vannak: Grandiózus terveinkben egy szemészeti hálózat létrehozasa szerepel kisebb klinikákkal, közép és magas szintű szemkórházakkal, ahol nemcsak ellátás, hanem oktatás is folyik. Ezt Indiában már megvalósították, több mint 50 év alatt, a fent elített Aravind rendszernek keretében. Remélem ,nekünk hamarabb fog sikerülni. A fő cél az, hogy a rendszer külföldi segítség nélkül is működjön. Nagyon sok tehetséges és keményen dolgozó ember van itt, én csak a kezdő lökést akarom megadni nekik, hogy saját maguk tovább tudják építeni és működtetni a rendszert.
Banális a kérdés, de mégis hadd tegyem fel: elcserélnéd-e mostani életed valaki máséra, vagy választanál-e visszamenőleg másik életutat, ha tehetnéd?
Egyáltalán nem, gyakran az az érzés fog el hogy irigylem magam, hogy ilyen jó életem van. Sokan mondják, hogy milyen nagy áldozatot hoztam azzal hogy ide költöztem és hogy ennyit dolgozok. Csakhogy nekem ez egyáltalán nem áldozat, hiszen minden percét rettenetesen élvezem. Soha egy pillanatra nem fordult meg a fejemben, hogy nem kellett volna idejönnöm.
Beszélgetőtárs: Varsányi György